Talán

Reggel verőfényes napsütésben baktattam a munka helyemre, amikor egy piros lámpa megállított a zebránál. Pont előttem állt két tizenéves, akik feltehetően egy párt alkottak. Legalábbis szerettem volna azt hinni hiszen annyira összeillettek… Ilyen korban még ösztönösen tudja az ember lánya milyen fiú illik hozzá, aztán a társadalmi és egyéb nyomás hatására összezavarodik, és ha nem elég határozott jellem éveket tölt hasztalan keresgéléssel és a végén mindig zátonyra futó kapcsolatokban. 

Elkalandoztam az én igazán első szerelmemre, akivel egy hosszú tanéven át szemeztünk titokban a középiskolai folyosókon, buszon és ott ahol épp alkalmunk volt rá. Tökéletes volt – gondoltam akkor. A legmeglepőbb az volt, hogy akkor is csak nézett és nézett a fekete szemeivel, amikor úszás után döcögtünk a suli felé azzal a rozoga busszal és én csak arra tudtam gondolni, hogy csapzott a hajam és ki sem vagyok festve…

Az első tanév utolsó napján végre kihívott a folyosóra és elmondta mennyire tetszek neki és én nagyon boldog voltam! És nagyon szerelmes! Suli után találkoztunk és olyan természetesen viselkedett. Természetesen jó volt együtt és nem játszotta meg magát és én kicsit feszengtem a rengeteg bennem kialakult kép miatt… Közben meg örültem, hogy végre együtt vagyunk! A szemüveges, béna, falusi lány megtetszett egy igazán tökéletesnek, akit eddig még csak figyelemre sem méltattak…

Konzervatívnak és ítélkezőnek neveltek, ehhez társult az hogy elég “merev” voltam közben meg nagyon tudtam szeretni, de fogalmam sem volt mit, hogyan kell csinálni egy kapcsolatban…

Meglepődtem és kicsit bosszantott, hogy csak úgy beállít hozzánk, hogy lásson. – Nem butaság?! Ezért haragudni… De tetszett is.

A szülői nyomásra aztán hamar véget vetettem a bimbózó románcunknak, ami talán kitartott volna négy éven át és talán, csak az érettségi után a fősulis években ért volna véget. Ezt a szakítást mindig bánni fogom… Mert lehetett volna ő az az igazi első… mindenben.

Akkor még nem tudtam, hogy anyámnak senki sem lesz jó…